7.nap
Reggel nyolc óra tájban indultunk tovább a hollandoktól Montenegró irányába. A délelőtti program Shkodra várának megtekintése volt.
Sajnálom, hogy a városba nem mentünk be, mert állítólag hírhedten lerobbant hely, az egyik legszegényebb albán város, így lehetett volna pár autentikus képet készíteni.
Fölfelé menet az egyik kanyarban pillantottam meg az Ólommecsetet, amit sajnos idő hinyában nem tudtunk megtekinteni, mert választani lehetett, hogy vagy vár vagy mecset. Mondjuk tudtommal be van zárva, úgyhogy mindenképpen a várat volt érdemes választani. A köves úton először egy teknősre lettem figyelmes.
Kisvártatva azonban egy komplett kecskenyáj tűnt fel,
kezdtem lassan egy vadasparkban érezni magamat. A várba ha jól emlékszem 200 lek környékén volt a beugró, ami nem vészes, bár van a szép kilátás minden irányba és kész.
Shkodra városa így a település széléről nem is tűnt annyira lepukkantnak, bár ez csalóka biztos. Szerencsére büfé az volt, így a délelőtti hőség miatt elvesztett folyadékot könnyen pótolhattam egy sörrel. Körülbelül egy órát időztünk itt, majd indultunk lefelé.
Amikor lejjebb értem láttam, hogy valakiket többen is fotóztak: népviseletben lévő albán férfi és csinos lány divatós szóval élve "pózolt" a fényképezőgépeknek. Szépek ezek a ruhák szerintem, bár nagyon kevés ilyet láttam a négy nap alatt. Buszba szállva Hani i Hoti felé vettük az irányt, ami az albán-montenegrói határ. Előtte azonban még egy bunkernél megálltunk fotózkodni.
Sikerült néhány képet készítenem Albánia 1-es(!) számú főútjáról, ilyen útviszonyok mellett én kirakatnék egy táblát, hogy autóval csak saját felelősségre...
Mondjuk az ember a negyedik napon már nem csodálkozik, amikor az autópályán a leállósávban motoros jön szemben, vagy amikor valaki leparkol egy körforgalom közepén. Olyan is volt, hogy a dinnyeárus úgy kipakolt az útra, hogy gyakorlatilag a fél sávot elfoglalta. Az biztos, hogy Albániában közlekedni nagy élmény. A határállomásra érve meglepő volt, hogy sor az itt se nagyon volt, és mindennel együtt egy óra alatt megúsztuk az átkelést Montenegróba. A látkép ezután se sokat változott, mivel főleg albánok lakta településeken mentünk keresztül.
Podgoricába érve már ismét egy nagyvárossal találtuk szembe magunkat, de mivel a túravezetőnk szerint semmi látnivalót nem rejteget, ezért nincs értelme megállni. Délután három óra felé értünk a bájos kis tóparti településre, Virpazarra. Amíg a hajót intézték, mi tettünk egy rövid látogatást egy kis múzeumban, ahol helyi eszközök voltak bemutatva, egyfajta néprajzi múzeum jellege volt az egésznek. Ez egy magánházban volt, és a helyi nő, aki beszélt a tárgyakról igen jól tudott magyarul. Szerb volt, de elmondta, hogy a Vajdaságban nőtt felé és így megtanult magyarul is, csak úgy szórakozásból. Tiszteletre méltó.
Amikor elindultunk a képen látható hajóval nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú és kellemes hajókázásnak nézünk elébe.
Átmentünk a vasúti híd alatt, majd a tó északnyugati csücskében tettünk egy kört. A Shkodrai-tó egészen egyedülálló Európában, vízi- és madárvilága párját ritkító.
Kisebb-nagyob szigetek tucatjai közt haladtunk, a szinte érintetetlen természetben. Az egyik ponton a kapitány leállította a motort, és akinek kedve volt hozzá csobbanhatott egyet.
Bekukkantottam a kapitányhoz, aki igazi hajósnak tűnt, látszott rajta, hogy évtizedek óta kormányoz. Úgy láttam radar helyett söröcske segítette a navigálásban. Este hat óra környékén értünk vissza Virpazarba, több, mint három órás hajóút volt, így nem is volt végül is annyira drága az a kb. 20 euró amennyibe került.
Buszunk a vasútvonal túloldalán állt, így át kellett haladni Montengró legforgalmasabb (és gyakorlatilag egyetlen) vasúti vonalán, a képen a távoli hegyek mögött már a tengerpart található, vagyis Sutomore, ahol a Bar felé közelekedő vonat kiért a tengerpartra. (Amúgy Albánia az egyetlen ország Európában, aminek csak belföldi vasúti közlekedése van.) Ezt a déli irányt követtük mi is, de mire Donji Štoj-ba, a campingbe értünk már besötétedett. Természetesen nem maradhatott ki az esti kiruccanás: a főút mellett rengetegen voltak, s egy hamburger és egy üveg jóféle Vranac (montenegrói vörösbor) mellett Zolival megtárgyaltuk a nap eseményeit. Feltünő volt, hogy rengeteg külföldi rendszámú autót lehetett látni, főleg albánokat (nem meglepő ennyire délen), koszovóiakat, szlovénokat, na meg persze németeket, svédeket, gondolom ezek is csak a vendégmunkások autói. Időnként egy-egy magyar rendszám is feltűnt azért.